Egy

A harmadik találkozónkig vártam azon a héten, mielőtt megkérdeztem Somerville-t, hogy hol van Penelope. Úgy éreztem, tréfával kell elütnöm a dolgot: úgy tettem, mintha csak most venném észre, hogy már nem vesz részt az üléseinken, az új lány nem foglalta el a helyét.

– Washingtonba ment néhány napra, hogy a barátaival találkozzon – mosolygott Somerville. Pontosan tudta, hogy miről van szó. – Azt mondta, szüksége van egy kis pihenésre. Nem is választhatott volna rosszabb időpontot. De talán túl keményen fogtam az utóbbi időben. – Vállat vont, aztán kezét mélyen a nadrágzsebébe süllyesztve újra az ablak felé fordult. De azt nem mondta meg, hogy mikorra várja vissza a lányt.

Lehet, hogy tényleg elment. Nem állt módomban utánajárni. Semmi okom nem volt azt hinni, hogy Somerville nem mond igazat. Mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Penelope még mindig itt van valahol New Yorkban. Gyanús volt, hogy Somerville története, melyben a lány egyik pillanatról a másikra elutazik; tettetett bosszúsága, amit a kényelmetlenség okoz – mindez csupán álca. Valószínűbbnek tartottam, hogy felmentette Penelopét szokványos feladatai alól, hogy a lánynak több ideje maradjon engem szemmel tartani.

Különböző napszakokban – még éjjel is – hívogattam Somerville házát, abban a hiú reményben, hogy esetleg Penelope fogja felvenni. De munkaidőben mindig Somerville volt vagy a lány, éjszaka általában az üzenetrögzítő. Valahányszor beleszóltak, szó nélkül letettem a kagylót.

Elkezdtem variálni az útvonalamat a Mulberry és a Kilencvenharmadik között; cikornyás kitérőket tettem, és folyton visszafelé kerültem, hogy lássam, nem követ-e valaki: lesben állva vártam Penelopét utcasarkokon, buszmegállók bódéi mögött, üzlethelyiségek előtt, kapubejárókban…

Soha senki nem jött.

És rendszeresen visszajártam Somerville-hez. Minden nap ugyanabban az időpontban érkeztem meg a találkozónkra, mindig néhány perccel korábban. Azon kaptam magam, hogy alig várom az üléseinket. Fokozatosan sikerült meggyőznöm magam, hogy Penelope még most is ott van, és titokban a gyámapjával lakik valahol a ház rejtett zugaiban.

Néha, ahogy fölfelé igyekeztem a dolgozószobába, sietős léptek zaját hallottam fentről, mintha valaki, aki nem akarja, hogy meglássam, előttem haladt volna a lépcsőn. Vagy kifelé menet elcsíptem a bejárati ajtó csapódásának zaját alig néhány másodperccel azelőtt, hogy elértem volna a legalsó lépcsőfordulót.

Egyszer azt hittem, hogy sikerült egy pillantást vetnem rá.

Somerville épp akkor végzett az előző páciensével, és jelzett nekem, hogy menjek föl. Ahogy kiléptem a várószobából, észrevettem, hogy a kristálycsillár, amely a hallban, a lépcsőház fölött függ – egy hatalmas, többemeletes darab, amely úgy fest, mint egy feje tetejére állított esküvői torta –, minden látható ok nélkül rázkódik. Nem volt huzat (a bejárati ajtót alig néhány perce zárta be az előző páciens), és a fölöttem lévő lépcsőfordulóban sem láttam mozgást.

A lépcsőn fölfelé menet félúton áthajoltam a korlát fölött, és kinyúltam, hogy megigazítsak egy függőt, amely halkan csilingelve koccant a szomszédjainak, és prizmán áttört fényszilánkokat szórt mindenfelé. Ahogy lenéztem a drót és üveg csillogó hálóján át, mintha megpillantottam volna valakit, aki éppen a folyosó végét záró, párnázott ajtóban állt. Aztán az ajtó bezárult. Az egész olyan gyorsan történt – viharos, lökésszerű mozdulat –, hogy alig tudtam eldönteni, mit is láttam. Nem lehettem biztos benne, hogy Penelope volt. A kép túlságosan szétfolyt: ezernyi reszkető darabra tördelték szét a csillár kristálydíszei.

Lerohantam a lépcsőn, keresztül a márványpadlón, egészen a folyosó végéig. A kopott, vörös filccel borított ajtó egy kőlépcsősor tetejéről nyílt, amely a pincébe vezetett. Fogalmam sem volt, mi lehet mögötte: még sohasem láttam nyitva. A szoba közvetlenül Somerville dolgozószobája alatt volt.

Tettem egy próbát a kilinccsel. Zárva.

Az órám szokásos negyvenöt perce hamar lepergett. Amikor kijöttem a hipnózisból, kissé kábult voltam – ekkor még nem sejthettem, hogy mi történt a regresszió során –, és az incidens a csillárral időközben teljesen kiment a fejemből.

Alig tudtam, hol vagyok, és mi a nevem.

Somerville megkérdezte, hogy szeretnék-e leheveredni, mielőtt hazamegyek. Én azonban alig vártam, hogy kint legyek abból a házból, és friss levegővel tölthessem meg a tüdőmet. Jól vagyok – mondtam.

Ahogy lefelé tartottam, megálltam a lépcsőfordulóban, hogy felvegyem a kabátomat az előszobatükör előtt. Ahogy épp az egyik karomat igyekeztem a kabát ujjába ügyeskedni, felnéztem, és a tükörben megpillantottam a csillár fénylő képmását a fejem fölött. Egészen mozdulatlanul függött, visszaverve a délután sápadt ragyogását, amely a bejárati ajtó fölötti, legyező alakú ablakon át áradt be a házba.

Minden eszembe jutott.

Odaléptem a korláthoz, és lenéztem a haliba. A folyosó távolabbi végén a vörös, párnázott ajtó résnyire nyitva állt.

Hallottam, ahogy a lány Penelope emeleti irodájában kopogtat az írógépén. Somerville bezárkózott a dolgozószobájába. Ebédidő volt. A várószobában nem ült páciens. Kinyitottam a bejárati ajtót, vártam néhány másodpercet, aztán erősen becsaptam, hogy az emeleten ülő lány is meghallja.

Végigosontam a folyosón.

Betaszítottam a vörös ajtót, hang nélkül kitárult.

Odabent sötét volt. Tettem néhány lépést előre – váratlan visszhangot vertek a csupasz parkettán. Az ablakokon le volt húzva a redőny. Csak a hátam mögül, a folyosóról esett be némi halvány fény.

A villanykapcsoló után tapogatóztam. Nem működött.

Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, rájöttem, hogy a könyvtárszobában vagyok. A falakat padlótól a mennyezetig könyvek borították; egy részük szabad polcokon, mások magas, üvegezett könyvszekrényekben. Az egyetlen bútordarab egy kárpitozott szék volt, fehér porfogó lepellel letakarva, a sarokba tolva. Mögötte olvasólámpa állt, de foglalatából hiányzott a villanykörte.

Elővettem az öngyújtómat, és a lángját a legközelebbi könyvszekrényhez emeltem. A polcon – a Somerville dolgozószobájában látott, érintetlennek tűnő, egyforma kötetektől eltérően – régi és új kiadványok vegyesen sorakoztak. A régebbi könyvek közül sokat bőrkötés borított; némelyik – rejtélyes latin címével – ritkaságnak tűnt.

Eszembe jutott, hogy talán ez a helyiség szolgál mintaként a másik könyvtárhoz: a csendes, békés szobához, amelynek ablakából csigalépcső visz le egészen a napfényben fürdő kertig; a megállóhoz, ahová Somerville tudattalan múltamba tett hipnotikus utazásaink kezdetén és végén elrepít. Szinte láttam magam előtt a lonccal és jázminnal benőtt kertfalat; szinte hallottam a függőágy kötélzetének nyikorgását, a távoli tenger zúgását; éreztem a meleg, illatos levegőt…

Halk kattanás hallatszott.

Felpillantottam: a könyvszekrény ajtaja kinyílt. Ahogy az üveglap kifelé fordult, és megláttam végigsuhanni poros felületén a saját tükörképemet az öngyújtó lángja mögött, a jelenet egy parkőrt juttatott eszembe, amint lámpáját egy idegen arcához emeli egy csillagtalan, koromsötét éjszakán.

Dohos, édeskés szag áramlott ki a nyitott szekrényből.

Előttem szemmagasságban feltűnt egy könyv, amit nem tettek vissza rendesen a helyére. Vékony, elegáns kötet volt, zöld-fekete szattyánbőrbe kötve, és nem illett a polcra, amely pszichológiai szakkönyvek súlya alatt nyögött. Gerincén megkopott aranybetűkkel épp, hogy ki tudtam venni a címet: Expositions Vaudoises. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent. A szerző nevét nem láttam sehol.

Kinyúltam, és levettem a könyvet a polcról. Óvatosan, egy kézzel egyensúlyozva kinyitottam a hüvelyk– és mutatóujjam között. Az előzéklaphoz ex-librist csatoltak: egy fametszetet, amelyen szakállas aggastyán olvas egy tölgyfa árnyékában. A tölgy stilizált levelei lugasszerűen borulnak az alábbi szavakra: „Ex libris Ronald Somerville”.

A címoldalhoz lapoztam.

A könyvet, melyet egy bizonyos „Le Chien” írt (írói álnév?), 1775-ben nyomtatták egy magánnyomdában, Párizsban. A fejezetcímekből és az illusztrációk egy részéből ítélve szatirikus írás lehetett az egyház ellenében, amelyet pornográf műként gondoltak el és alkottak meg.

A címoldalt díszítő kép, amely olyan apró és finoman metszett volt, hogy akár miniatúrának is beillett volna, életképet örökített meg egy szerzetesrendi kolostorból.

Egy fiatal apácanövendék fehér ruhában térdepel az oltárrácsnál, hogy magához vegye a szentséget. Egy pap áll előtte, egyik kezével a lány álla alá tartva az arany ostyatányért, a másikat áldón leborotvált fején nyugtatva. A pap szeme az ég felé fordul, míg a novícia, kezével átkulcsolva a férfi vaskos térdét, átszellemülten leszopja. Az apácanövendéket ezalatt meg is dugják: hátulról lovagolja meg – szoknyáját a hátára dobva – egy lány, aki a csípőjéhez szíjazva ébenfekete falloszt visel, arcán pedig maszkot, amely kutyafejet formáz.

Az apró illusztrációra meredtem: lenyűgözött a rajz egyszerűsége és részletgazdagsága. Éles volt, akár egy fénykép, amitől a jelenet csak még obszcénabbnak tűnt. És volt még egy felkavaró tulajdonsága: rájöttem, hogy az apácanövendék lenyírt koponyája Annára emlékeztet.

Ujjaimmal nagy nehezen becsuktam a könyvet, és visszatettem a polcra. Kezdett nyugtalanítani, hogy a szobában vagyok. Ahogy felnyúltam, hogy becsukjam a könyvszekrény ajtaját, minden eddiginél erősebben csapott meg a por és a száraz penész szaga. Az öngyújtó fémburkolata égetni kezdte a kezemet, de nem volt hová letennem.

Láttam a folyosó ajtaját tükröződni az üveglapon. Amíg ott álltam, időközben beljebb zárult, anélkül, hogy észrevettem volna – ettől a szobában még sötétebb lett. Centiről centire fordítottam tovább az üveglapot, hogy feltérképezzem a hátam mögötti területet. Az ajtótól balra egy másik könyvszekrény állt, aztán a porfogóval letakart szék és a körte nélküli olvasólámpa. Aztán csak az üres tér. A könyvtárszoba legtávolabbi sarkában mintha láttam volna valamit.

Visszarántottam az üveglapot, és a tükörképet egyenesben tartva mélyen az üvegbe bámultam.

Volt ott valami, négykézlábra ereszkedve.

Figyeltem, ahogy felém emelkedik, mintha csak a levegőbe szimatolna. Aztán mintha kinyújtózott volna, és megláttam hófehér, aránylag kis melleit, amint csúcsos végük előrelógott a borzas sörény alatt.

Lassan két lábra állt, és csoszogva felém indult a parkettán. Hallottam, ahogy a szívem kalapácsként ver a mellkasomban, amíg hangtalan haladását figyeltem a könyvszekrény ajtajának üvegén. Amikor közel ért – elég közel, hogy megérezzem az illatát megállt, mindkét kezével felnyúlt, és letépte a feje tetejét

– Martin! – suttogta.

Megpördültem a saját tengelyem körül, és egy pillanatra megláttam Pénelopét, amint meztelenül áll előttem, hóna alatt a kutyafej-maszkkal; összeszorított combjai közül hosszú, bundás, szürke farok kanyarog elő.

És ekkor kialudt a láng.

– Martin? – Somerville sziluettje az ajtóban, keze a villanykapcsolón. – Minden rendben? – Fel-le kattintgatta a kapcsolót.

– Az ajtó nyitva volt, és én… én csak a könyveit nézegettem.

Szélesre tárta az ajtót, hogy több napfényt engedjen be a szobába.

– Biztos benne, hogy jól van?

– Semmi bajom, tényleg.

– Fogalmam sem volt, hogy még itt van.

– Sajnálom, nem akartam… Nem bánja, ugye? Hogy megnéztem a könyveket?

– Dehogyis – mondta. – Tekintsen úgy erre a házra, mint a saját otthonára!

Nem tudtam, mit mondjak.

– Nagyon izgalmas könyvtár – böktem ki végül.

– A nagyapám gyűjtötte össze a nagy részét – bólintott. – Én csak annyival járultam hozzá, hogy átszállíttattam Európából még a háború kezdete előtt. Azt mondja, az ajtó nyitva volt. Általában zárva tartjuk. Tudja, a könyvek némelyike meglehetősen értékes? Attól tartok, hogy a szobalány volt.

Amikor Penelope nincs itt, hogy rajta tartsa a szemét a dolgokon…

– Mikorra várja vissza? Mostanában? – kérdeztem, és egyből meg is bántam.

Somerville mosolygott.

– A hétvégén találkozom vele. Szombaton előadást tartok Richmond-ban. Itt hagyom a telefonszámomat a lánynál. Bármikor felhívhat, ha szüksége van rám.

Becsuktam a könyvszekrény ajtaját, és odaléptem hozzá.

– Azt hiszem, túl fogom élni.

– Valamit elfelejtettem megkérdezni, Martin. Járt már valaha Németországban?

– Csak néhányszor. Üzleti ügyben. Nem rajongok azért az országért.

– Nürnbergben is megfordult?

– Nem – feleltem, és eszembe jutott a Közkönyvtár zöld folyosóján függő Rugendas-litográfia. – Miért kérdezi?

– Megérti majd, ha visszajátssza a szalagot.

A zsebembe nyúltam, és kitapogattam a kazettatartó kemény peremét.

– Volt ott egy tó? – kérdeztem. – Mármint a regresszióban?

Fürkésző pillantást vetett rám.

– Erre a ma délelőtti ülésről emlékszik?

– Nem tudom biztosan. Általában nem emlékszem semmire. De volt tó? Esetleg egy park valahol a városfalon kívül, egy tóval a közepén, magas fákkal körülvéve?

– Azt hiszem, volt ott ilyesmi, igen – bólintott komolyan.

Ez nem lehetett véletlen egybeesés. Talán így működnek a regressziók – gondoltam –, akár az álmok. Csak összeszedik innen-onnan az információmorzsákat, kiragadnak eseményeket az ember mindennapi életéből, és beillesztik valamilyen rafinált történelmi fantáziába. Ugyanez történt a két kutyával a Fawcett-kazettán.

– Ezúttal hányadik század volt? – faggatóztam tovább. – Kora tizennyolcadik, ha nem tévedek?

Somerville megrázta a fejét.

– A háború vége. 1945 tavasza. Javaslom, hogy menjen haza, és hallgassa meg a kazettát! Itt leszek, ha később fel akarna hívni. Azt hiszem, hogy ezt a mostanit felkavarónak fogja találni.